FotoMánia

Riport (1978)

Címlap

Saját képeim

Budapesti séta

Városliget télen

Budapesti séta 2.

Virágok

Dr. Sevcsik Jenő képei

Önéletrajza

Munkái

Riport (1978)

Csik István

Beszélgetés dr. Sevcsik Jenővel

Megjelent a Fotoművészet címû lapban körülbelül 1978-ban

Bevezetőül szeretnék egy személyes vallomást tenni. Idestova húsz esztendeje vagyok újságíró, s az elmúlt két évtized alatt számtalan beszélgetés szövegét pötyögtettem le az írógépemen. A megszólaltatottak között szép számmal akadtak „nehéz” partnerek; indulatos munkások, bizalmatlan parasztok, világhírû mûvészek, tudósok, sértett szakemberek és aktív miniszterek. Sokszor megizzadtam közben, de soha, még zöldfülű gyakornok koromban sem éreztem olyan lámpalázat, mint most, amikor ezeket a sorokat írom. Pedig mindazt, amirõl szó van, nagyrészt személyes élményekbõl  ismerem, jobban, mint bárki más. Az interjú alanya, dr. Sevcsik Jenõ ugyanis nem más, mint az édesapám.
Elöljáróban ennyit. Most pedig nézzük a kezdeteket.

Még a középiskolában, egyik tanárom befolyása alapján is, a fizika iránt kezdtem érdeklõdni. Nagy élmény volt számomra rövid látogatásunk Eötvös Lorándnál, az egyetem akkori professzoránál; az õ biztató szavai megerõsítettek elhatározásomban, hogy a fizikával kapcsolatos pályára megyek. Elsõsorban a fizikai jelenségek alkalmazása, gyakorlati felhaszánlása érdekelt;  valószínűleg ez keltette fel a figyelmemet a fényképezés iránt.

Akkoriban még nem volt nagy divat az amatõr fényképezés!

Dehogynem. Az osztálytársaim közül is többnek volt már fényképezõgépe, de azok a kis maszatok, amelyeket olyan büszkén mutogattak, nem nagyon tetszettek nekem. Elhatároztam, hogy komolyabb gépet veszek, nagyobb méretût, mert a nagyítási módszerek akkoriban még elég kezdetlegesek voltak. De ehhez elõbb az anyagi alapot kellett megteremteni. A nyári szünidõben sikerült bejutnom a Pénzügyminisztérium segédhivatalába, díjnoknak. A fizetésemmel, szülõi engedély alapján, szabadon rendelkeztem: egy Ica kilenc-tizenkettes, lemezes gépet vásároltam, hozzá természetesen megfelelõ mennyiségû üveglemezt, s elkezdtem fényképezni. Akkor már javában folyt az elsõ világháború, ennek megfelelõen én is háborús felvételekkel kezdtem. Persze csak itthon, a Pasaréten megrendezett „bemutató” kacskaringós lövészárkaiban… Abban bíztam, hogy az öldöklés hamarosan befejezõdik, s én békében folytathatom majd tevékenységemet. De a háború makacs volt. Túlélte a középiskolás éveimet is; az érettségi után aszonnal be kellett vobnulnom katonai szolgálatra. Nem volt más hátra, mint becsomagolni a gépemet és tekintélyes súlyt képviselõ lemezeimet, s cipelnem egyik állomáshelyrõl a másikra. De szívesen cipeltem; még arra is örömmel vállalkoztam, hogy felvigyem az Alpok magyas sziklacsúcsaira. Amikor ugyanis a front mögötti továbbképzésre Tirolba vezényeltek, a vasárnapi pihenõnapot arra használtam fel, hogy egy-két bajtársammal nekilóduljak a hegyeknek, közöttük háromezer méteren felüli csúcsoknak is. Mialatt a többiek a kocsmában szórakoztak, én a Hochschober, a Grossglockner tetején gyakoroltam a magashelyi fényképezést.

Ezekbõl a felvételekbõl szinte egyet sem ismerek!

Mert nem sok maradt meg belõlük. A háború szele tovább sodort, Olaszországban állomásoztam; az összeomlás után elég kalandos úton kerültem haza. A vasúti vagonok teteje, ütközõje és lépcsõje nem a legalkalmasabb hely a kilenc tizenkettes üveglemezek szállítására. Itthon meg a leszerelést követõleg megélhetés után kellett néznem. Nem volt könnyû akkoriban munkát taláni: a kenyérekereseti lehetõségek hajszolása közben letettem a gázmotor-kezelõi vizsgát, gépjármûvezetõi igazolványt szereztem; még a pilótatanfolyamot is elvégeztem, a gyakorlati vizsgáról azonban le kellett mondanom, mert ahhoz a benzint magamnak kellett volna megvásárolnom, és ennek költségei messze meghaladták fizetõképességemet. Végül mint a legkézenfekvõbb megoldást a fényképész-gyakornokságot választottam; felkerestem egy budai mester, Blahos Rudolf fénképész-mûtermét. Ott kezdtem megismerkedni az akkori szakfényképezés módszereivel. A felvételek legnagyobb része még az üvegtetejû mûteremben, nappali világosságban készült; az alkalmi mûfényvilágítást egy duruzsuló ívlámpa adta. A munka nagy része pozitív és negatív retusból állt; de a mester már sok egyébbel is foglalkozott. A bécsi szakiskolában, ahol végzett, módjában volt olyasmit is elsajátítania, amit üzleti tevékenysége során alig hasznosíthatott, mint például a brómolaj nyomást; ezekre engem is szívesen megtanított. Késõbb, amikor a fényképészmesterséghez már képesítés kellett, nála szerzõdtem le tanoncnak, és itt szereztem meg a segédlevelet. Közben, mivel anyagi viszonyaim most már lehetõvé tették, folytattam az egyetemet. Továbbra is a fizika vonzott; Eötvös Loránd már nem volt az élõk sorában, de utódai, Pogány Béla, Tangl Károly, Rybár István fizikai elõadásait hallgathattam. matematika-fizika szakos középiskolai tanári oklevelet szereztem, de nem sokat értem vele: nem volt tanári állás… Késõbb vidéken kínálkozott egy lehetõség, de amikor kiderült, hogy a szállásra csaknem teljes fizetésemet kellene kiadnom, inkább lemondtam róla, és tovább vártam. Így sodródtam vissza ismét a fényképezéshez: a fõváros óraadókat keresett egy fényképész tanonciskolába, amelyet a fénképész ipartestület kérésére állítanának fel. Ez ugyan nem jelentett teljes elfoglaltságot, mégis több pénzem maradt, mintha vidékre mentem volna.

Hogyan nézett ki akkor Budapesten a tanulók oktatása?

Az iparszerû fényképezést 1920-ban kötötték – miniszteri rendelettel – képesítéshez. Ettõl kezdve a mesterek tanoncokat szerzõdtethettek. Akkoriban a fõváros iparostanonc iskoláit kerületenként szervezték meg, a különbözõ szakmákat tanuló fiatalok egy iskolába  jártak, és csak akkor szerveztek önálló, szakosított osztályokat, ha elég nagy volt a létszám az adott szakmán belül. A kisebb szakmák tanulói is kaptak ugyan szakelméleti, technológiai oktatást a vegyes osztályokban, de ez az oktatás általában a legnagyobb létszámú szakmához igazodott. A fényképéesz tanulók így azután megismerték a szabászat vagy a cukrászat technoklógiáját, de a fényképezésrõl nem is hallottak az iskolában. Nem csoda, hogy a mesterek a törvényes rendelkezések ellenére sem küldték szívesen ebbe az iskolába  tanoncaikat, és ez állandó ellentétek forrásává vált. A fényképész ipartestület haladú szellemû vezetõsége kezdtettõl fogva szorgalmazta a szakirányú oktatást, és hosszas kilincselés, utánajárás eredményeként elérték, hogy a fényképész tanulókat az egész fõváros területérõl összegyûjtve egy iskolában oktassák. Ez elsõsorban Torda József és Hollós Mór érdeme. Persze nem minden fényképész mester lelkesedett a szakmai oktatásért; voltak olyan hangok is, hogy nem kell az oktatással veszõdni, mert ha igazán jól felkészítik a tanulókat, többet fognak tudni a jelenlegi mestereknél, s veszedelmes konkurenciát jelentenek. Évekkel késõbb, amikor a tanmûhely felállításáról kellett döntenünk, ugyanezeket az érveket hallhattuk vissza, csak sokkal élesebb formában. Szerencsére a vezetõségben azok az emberek voltak többségben, akik tovább láttak az orruknál, és önös érdekeiken túl az egész szakma érdekeit is szem elõtt tartották. 1926-ban a Wesselényi utcai ruházati tanonciskolában megalakultak az önálló fénképész osztályok.

Ez volt az az idõszak, amikor mindent tanítottál nekik, még hittant is, ugye?

Az iparos tanoncokat általában az elemi iskolák épületeiben oktatták délután, s mellékfoglalkozásként az elemi iskolai tanítók tanították õket. Ez már önmagában is elég gondot okozott, mert akikor körbejártuk az különbözõ iskolákat, hogy összegyûjtsük a beiratkozott tanulók törzslapjait, és megállaptsuk, hol, mennyi fénképész tanuló van, meglehetõsen ellenségesen fogadtak; féltették tõlünk a jövedelmüket… Nos az elemi iskolától örököltük az osztálytanítás rendszerét is: az elméleti tantárgyakat egy osztályon belül ugyanaz az oktató tanította. Vállalnom kellett a technológia mellett nem csak a fizika, kémia és számtan, hanem a magyar nyelv, üzleti levelezés, könyvvitel, polgári ismeretek oktatását is. A hittan azonban csak azért maradt rám, mert a hitoktatók kiküldése valamilyen okból késett. Mindössze két hétrõl volt szó, de az is elég volt; nem könnyû dolog katolikus és izraelita tanulókat összevontan, egy osztályban hittanra tanítani. Mert szakszerûen – szakszerûen! – kellett helyettesíteni…

És mit tanítottál nekik szakmai órákon?

Órákon? A tanterv a szakismeretek és a technológia oktatására összesen heti egy órát állapított meg, csak a negyedikben volt két óra. Ebbõl a szempontból viszont az osztálytanításnak megvolt az elõnye: a tananyag egy részét áttettem a kémia- és fizikaórákra, így valamivel több idõnk jutott a kifejezetten szakmai kérdések tárgyalására. De azt sem volt könnyû eldönteni, hogy ezen belül mit is tanítsak. A tanterv szinte csak jelezte a tananyagot, az iparrajz-iskola féyképész tanfolyamának tanerve pedig igen hiányos volt, és el is avult. Ezért az elsõ évben csak arra szorítkozhattam, hogy a mûtermekben elsajátított gyakorlati ismereteket elméleti magyarázatokkal támasszam alá és egészítsem ki. A tematika kialakításához jó nevû fényképészektõl kértem segítséget.

Kiktõl?

Hasznos tanácsokat kaptam Székely Aladártól, Balogh Rudolftól, Pécsi Józseftõl s mindenekelõtt  Rónai Dénestõl. Rónai Dénes rendkívül nagy jelentõséget tulajdonított a szakmai képzésnek, és az iskola ügyének mindig lelkes támogatója volt. Az õ társaságában vettem részt különféle mûvészeti elõadásokon, ankétokon is. Az egyikre még világosan emlékszem: Nagy Endre elnökölt, s azon vitatkoztak, hogy a fénykép alkalmas-e az elvontabb ábrázolásra. Ha oroszlánt fényképezek, a képen csak egy oroszlán lesz, a rajzon viszont az oroszlánt lehet ábrázolni – mondták. Többen hozzászóltak a dologhoz, nekem is véleményt kellett mondanom. Némileg ellenkezésbe kerültem a hozzászólókkal, de az elnökségben ülõ Kassák Lajos nekem adott igazat. Erre nagyon büszke voltam akkor. Ebben az idõben még elég merész dolog volt arról beszélni, hogy a fényképezés mûvészet lehet; maguk a fényképész mesterek is, túlnyomó többségükben, erõsen tiltakoztak a megfogalmazás ellen. Élénken emlékszem például egy ipartestületi értekezletre, ahol ez a kérdés szóba került. Ekkor az iskola már az V., Szent István tér 14. sz. épületben mûködött, s igazgatójává 1931-tõl Biró József festõmûvészt nevezték ki. Az õ tevékenysége a szakirányú oktatás haltalmas nyeresége volt, mert külföldi tapasztalatai és fotóamatõr tevékenysége alapján mindig lelkesen támogatta a fényképész-okatatás továbbfejlesztésének ügyét. Ilyen körülmények között, miután a technológiai oktatás általam megszervezett menetét már nem csak az ipartestület vezetõi, hanem a tannoncvizsgáztató bizottság tagjai, sõt, a tanonctartó mesterek is helyeselték, elékezettnek láttam az idõt arra, hogy az oktatást mûvészeti irányban is elmélyítsem. Darázsfészekbe nyúltam! Bár Rónai Dénes és egy-két társa támogatta a gondolatot, több, meglehetõsen nagyhangú mester felháborodottan elutasította a javaslatot. A segédeknek nincs szükségük mûvészkedésre – mondták. Szórakozzanak azzal az amatõrök az egyesületeikben, az iparostanonc iskola nem arra való. A vita kezdett elfajulni; szerencsére ekkor felállt az egyik jó képességû, de a közönség igényeihez is alkalmazkodó, bohém természetû fotográfus, és hátracsapva az állandóan nyakában hordott hosszú sál végét, kifejtette, hogy a fogográfiában egy mûvészet van: bevasalni a kuncsafttól az elõleget… A helyzet meg volt mentve, de számomra alapvetõ tanulsággal szolgált a vita: taktikát kell változtatni. Mellõztem az esztétikai és mûvészeti kifejezéseket, de a tananyagba lassacskán beleadagoltam az ezzel kapcsolatos ismereteket is. Késõbb a könyveimet is ebben a szellemben szerkesztettem.

A könyvek… Ez tulajdonképpen már egy új fejezet. Hogyan született meg az elsõ Sevcsik-könyv?

Azt is mondhatnám, botcsinálta szakíró vagyok. Az oktatást rendkívül megnehezítette, hogy nem állt rendelkezésünkre megfelelõ szakkönyv. Hosszú szövegeket kellett lediktálnom, és ez rengeteg idõt vett el az órák amúgy is szûkre szabott terjedelmébõl. Hivatalos tankönyv kiadására nem is számíthattam; saját jól felfogott érdekemben magamnak kellett tehát valamilyen segédanyagot, fotókémiai és optikai ismereteket, valamit a felvételi kompozíciós alapelveket tartalmazó jegyzetet összeállítani. El is készült családi alapon. Vettem használtan egy Remington írógépet, legépeltem a szöveget, édesanyád rajzolta az ábrákat, azután primitív, tojáspapíros házi sokszorosítással állítottuk elõ a nyolcvan oldalas jegyzetet. A harmadik évben ez már minden tanonchoz eljutott önköltségi áron.

Az öreg Remingtont én is jól ismerem, hiszen azon írtam meg az egyetemi szakdolgozatomat; de azt nem is sejtettem, hogy már az elsõ jegyzet megírásakor is használt masina volt! A jegyzet alapján született meg a könyv, ugye?

Hát nem ilyen egyszerûen. Feletteseimtõl csak fejmosást kaptam, mert nem kértem a jegyzet megjelentetéséhez külön engedélyt. Váratlan sikert aratott ez a munka a szakemberek körében. Egyre-másra kerestek fel ismeretlen szakfényképészek, hogy adjak nekik is. Amíg a készlet tartott, elláttam õket, de csakhamar elfogytak a maradék példányaim, az érdeklõdés viszont nem csökkent. Egyre többen vetették fel a gondolatot, hogy jó lenne, ha a jegyzet nyomtatásban, könyv alakban is hozzáférhetõvé válna. Hozzáfogtam tehát a jegyzet anyagának átdolgozásához, kibõvítéséhez, és amikor a munkával elkészültem, 1930-ban megtettem az elsõ lépéseket a könyv kiadatására. Minthogy hivatalos támogatásra semmiféle formában sem számíthattam, sorra jártam a nagyobb könyvkiadó vállalatokat, és megpróbáltam rábeszélni õket a könyv kiadására. A kézirat áttanulmányozása után mindenütt elismerték, hogy szakmai szempontból érdekes, de azzal utasítottak el, hogy a nagyközönséget az ilyesmi nem érdekli, nem tudnák eladni a könyvet. A legtöbb megértéssel a Népszava könyvkiadónál találkoztam, de a példányszám mérlegelése után sajnálkozva visszaadták a kéziratot, és arra próbáltak rábeszélni, írjak nagyobb létszámú, mondjuk vasipari szakmákról könyvet, azt majd kiadják. Ezt viszont érthetõ módon én nem ambícionáltam.

Nem tört le ez a sorozatos kudarc? Hogyan lett végül mégis könyv a könyvbõl? Olyan könyv, ami azután hiánycikké vált, és amelynek egy-egy példányáért engem is annyian ostromoltak a középiskolában meg az egyetemen?

A kiadóknál szerzett tapasztalaok egy kissé lehangoltak, de elhatároztam, ha már elindultam egy úton, nem fodulhatok vissza. A fiatalos lelkesedés fûtött, az ügy szeretete, vagy csak egyszerûen makacs voltam – ma már nehéz lenne megmodnani. Arra gondoltam, ha sorra jelenhetnek meg a regények, verseskötetek a szerzõ kiadásában, miért ne jelenhetne meg egy szakkönyv is így? Az elgondolás szép volt, de hiányzott a megvalósításhoz szükséges tõke. A nagyobb nyomdák árajánlatai egyszerûen riasztóak voltak.

Hogyan viszonyultak ezek az árak a jövedelmedhez? Mennyi volt akkor a fizetésed, apám?

Akkor már középiskolai tanári beosztást kaptam, felsõ kereskedelmi iskolában – majd, a második világháború végéig, kereskedelmi középiskolában – tanítottam. Ennek külön története van: a kinevezésre úgy került sor, hogy közben oklevelet szereztem az önálló Közbazdaságtudományi Egyetemi Karon is. De mire tanítani kezdtem, a tanmenet megváltozott: nem elsõsorban természettudományos és közgazdasági, hanem jogi és közgazdasági képzettségû tanárokra volt szükség. Beiratkoztam tahát a jogra is; így lett belõlem doktor… No, de visszatérve a könyvre: a tanári fizetésem akkor 210 pengõ volt. A Viktória nyomda, amely hajlnadó volt a könyvet részletekben is kinyomtatni, egy ív elkészítéséért – a papírköltségek miatt szerényen, 1200 példányban állapodtam meg – 140 pengõt számolt.  A teljes könyv megjelentetése így öt évig is eltartott volna. Más ötletem támadt; a kéziratot két részre bontottam, s az elsõ öt íves részletet adtam nyomdába. Havonta egy ívet nyomtak ki, így könnyen kiszámíthatod: hetven pengõbõl kellett volna megélnünk, hármunknak, mert addigra már nõvéred is megszületett. De csak a lakbér – a Lövõház utcai lakásé, ahol te is felnõttél – ennek közel kétszerese volt. Az volt a szerencsénk, hogy közben anyád is állást kapott; majdnem egy fél évig az õ fizetésébõl tangõdtünk. Amikor az öt ív megjelent, a kartonborítású példányokat kisebb csomagokba osztva, sorra jártam az általam ismert könyvesboltokat. Néhol fanyalogva fogadtak, nem bíztak a könyv kelendõségében, de bizományba átvettek tíz-tizenöt darabot. Amikor azután elszámolásra jelentkeztem, a legtöbb helyen újabb szállítmányokat kértek. A könyv a primitív terjesztési módszerek ellenére is sikert aratott: a fotóamatõrök körében nagyon érdeklõdtek iránta. A kedvezõ tapasztalatok alapján jelentkezett egy terjesztõ is, és a raktárkészlet rohamosan fogyni kezdett. A bevételt a második rész megjelentetésére fordítottam; ez önállóan és az elsõ résszel egyesítve is forgalomba került. Az persze nem árt megjegyezni, a teljesség kedvéért, hogy az egész ügy elsõsorban erkölcsi sikert jelentett: a bevételeim alig fedezték a kiadásokat. De megoldódott a tanulók szakkönyvvel való ellátásának problémája: a könyv ugyan sohasem vált hivatalos tankönyvvé, de segédkönyvként még a felszabadulást követõ években is használták a tanulók. Talán még jelentõsebb eredmény volt az a tény, hogy megtört a jég. Az egyik könvkereskedõ, aki maga is foglalkozott könyvkiadással, Gyõzõ Andor megkérdezte, nem volna-e kedvem sajtó alá rendezni egy második kiadást – az õ számára. Nagy lelkesedéssel láttam hozzá az átdolgozás munkájához, és mire a készletem utolsó darabja is elkelt, már készen volt a második kiadás kézirata. Ez volt az a könyv, amit az osztálytársaid rajtad kerestek; a háború alatt egy harmadik kiadás is megjelent belõle.

Furcsa kérdés; de ha akkor , 1926-ban, véletlenül nem a fényképészek, hanem a cukrászok iskolájában kapsz állást, lehet, hogy az õ szakmájukról írsz sikeres könyveket? Hiszen ha csak a szükség hajszolt bele a könyvírásba, elvileg ez is lehetséges…

Elvileg sok minden lehetséges, de arról ne feledkezz meg, hogy nem véletlenül kerültem a fényképész tanoncokhoz! Nem lehet figyelmen kívül hagyni az elõzményeket.

Igaz is... Azokban az években, amikor  az iskola beindításával veszõdtél, az elsõ könyvön dolgoztál, jutott idõd a gyakorlati fényképezésre is? Milyen gépet használtál? Mert én már csak az a Kodak Retina II/a.-t ismerem, amelyet néhanapján most is elõveszel…

Sokáig, nagyon sokáig dolgoztam azzal az Ica géppel, amelyet szerencsésen és épségben hoztam haza a világháborúból. Azután volt egy Voigtländer Bessa gépem is. Késõbb, amikor 1933-ban sikerült megszervezni a tanmûhelyt a tanulók számára, egyszerre lehetõség nyílott, hogy a nagy, mûtermi gép mellett kipróbáljam a Linhof, Rolleiflex, Zeiss Ikon s a Contax I. lehetõségeit is. Ez a tanmûhely, bár életrehívását nagy harc elõzte meg, valóban nagyszerû lehetõségeket kínált. Talán ezért is találkozott annyi ellenérzéssel: a meg nem értés, félreértés, sõt néha kifejezett rosszindulat diktálta ellenvetések csaknem elgáncsolták az egész kezdeményezést. A mesterek közül sokan azzal a felkiáltással tiltakoztak, hogy a gyakorlati képzést nem engedik ki a kezükbõl, de volt aki õszintén bevallotta, hogy azért tiltakozik az ilyen, tanmûhelyes iskola létrehívása ellen, mert onnan kiváló szakemberek kerülhetnek ki, akik elveszik majd a régi mesterek kenyerét.

Hol jött létre ez a tanmûhely?

A közoktatási ügyosztály több, tanmûhellyel is felszerelt iskolát állított fel; a fényképészek a VII., Nyár utca 9. szám alatti díszítõ és sokszorosító szakirányú tanonciskolában találtak otthonra. Bár én másirányú elfoglaltságom miatt csak átmenetileg vettem részt a mûhelyoktatásban, szemléltetõ anyagok, minták készítésére gyakran igénybe vettem a felszerelést. A szemléltetõ képekkel együtt itt tároltam a legjobbnak tartott saját felvételeimet is. Úgy gondoltam, itt lesznek a legjobb helyen; sajnos, tévedtem. A háború vége felé, amikor az épületet katonai célokra igénybe vették, és egyik napról a másikra ki kellett belõle költözködni, nem csak az értékes felszerelés nagy része tûnt el a költöztetõk kezei között, hanem elkallódtak a képeim, negatívjaim is. Sajnos amikor erre az intézkedésre sor került, már nem is voltam az iskolában, csak nagy sokára tudtam meg, mi történt, így azután keresésük is reménytelennek tûnt.

Hogyhogy nem voltál az iskolában?

1944. április 18-án hivatalosan áthelyeztek a polgámesteri II. ügyosztályhoz, ahol különféle illetékekkel kellett bajlódnom. Azt hiszem ez volt a legjobb megoldás, mert az iskolában sokak szemében szálka voltam. Mint lelkiismeretes tanár ugyanis nem engedtem meg, hogy a tanulóimat a szakmai órákról külön leventére ráncigálják; nem hajtottam végre a tanulóknak a padsorokban való, szigorú felekezet szerinti elkülönítését sem. Ezeknek a dolgoknak akkoriban sokan politikai színezetet adtak; névtelen leveleket írtak az igazgatónak, és így tovább… 1944. október 16-a után már a II. ügyosztálynál sem maradhattam; az V. kerületi Elöljáróságra kerültem, halotti bizonyítványokat kiállítani. Ezen a területen a nyilas „testvérek” tevékenysége következtében, nagyon megszaporodott a munka. Visszatérve a képeimre: azokból, amelyek otthon vészeték át a háborút nagyon sok 1945-ben semmisült meg.

Erre már én is emlékszem. Az ostrom során összes ablakaink betörtek; a régi, kilenc-tizenkettes lemezekrõl vakartuk le az emulziót, hogy legyen üveg, amit a lécek közé fogva az ablakba rakunk. Emlékszem, minden egyes lemem fölött külön mondtad ki az ítéletet...

Elsõsorban a családi emlékek kerülték el a pusztulást. Azok a lemezek, amelyekrõl volt otthon valamiféle papírkép, mind ablaküveggé degradálódtak. Sajnos, azóta a papírképek is mennek tönkre; lassan, de biztosan. Ez után a nagy képrombolás után már nem is nagyon fényképeztem, csak az utazásaimon meg rólatok néha, afféle emlékképeket.

De alighogy beraktuk a lekapart üvegeket az ablakba, nem esett be a hó, és volt némi fény, dolgozni kezdtél...

Igen; ebben az idõben született meg a fotómûvészeti fõiskola terve, amelybõl, sajnos, végül nem lett semmi. A felsõfokú oktatást egy fotó- és filmmûvészeti akadémia keretében képzeltem el, amelyben érettségizett fiúk és lányok két éves alapképzés után egy éves speciális, szakmai érdeklõdésüknek megfelelõ képzést kaptak volna. A tervezet szerint az intézményben két szakosztály mûködött volna: a fotó és a film; két igazgató állt volna az élén, egy adminisztratív és egy pedagógiai-mûvészeti; a tanári karban nagyon kevés állandó tanár mûködött volna, az elõadások legnagyobb részét megbízott szakelõadók tartották volna, mindenekelõtt gyakorlati szakemberek. Errõl a tervezetrõl tárgyaltam a többi között Gertler Viktorral is, aki rokonszenvezett a gondolattal. Végül a filmmûvészeti fõiskola létre is jött a színmûvészeti akadémia keretei között; a fotó oktatására azonban csak középiskolai szinten szorítottak helyet.

Ez volt a Török Pál utcai iskola. Ezzel hogyan kerültél kapcsolatba?

1946-ban Zombory-Moldován Béla, a Székesfõvárosi Iparrajziskola igazgatója kért fel arra, hogy szervezzem újjá a fényképész szakosztályt. Az iskolában vígasztalan helyzet fogadott. Itt már ugyan az elsõ világháború elõtt folyt fényképész képzés, a növendékek két évi tanulás után kaptak mesterlevelet, s itt mûködött  az elsõ években Pécsi József is, de a világháborút követõ években a színvonal egyre romlott, végül 1929-ben az iskola akkori igazgatója az ipartestülettel támadt nézeteltérése miatt a képzést beszüntette, illetve a sokszorosító fényképezés oktatására állította át. A mûterem közepére egy nagy gép, a nyomdai fényképezés céljait szolgáló reprodukáló berendezés került, a mûhely többi részét a marató kellékek foglalták el. Bár a sokszorosító szakiskola beindítása után itt már nem folyt képzés, a berendezések még sokáig itt tornyosultak, és gátolták a szakosztály újjászervezését.

Hogyan fogtál hozzá a munkához?

A legsürgõsebb feladat a tanterv összeállítása volt. Az iskolai tanterv kedvezõ lehetõségeket biztosított, mert a növendékek négy éven át heti huszonkét órában tanulhatták a szakmájukat; így alkalom kínálkozott minden felvételi fajta elsajátítására a portrétól egészen a mûszaki felvételekig.  A tanulóanyag viszont nem a legjobbak közül került ki. Az iskola alapja a rajztanítás lévén, általában a gyengébb rajztudású tanulókat irányították a fényképészet felé, ezek rendszerint a többi tantárgyban is gyengén szerepeltek, és a szakma iránt sem mutattak mindig kellõ lelkesedést. Mire ezen a helyzeten sikerült változtatnom, újabb akadályok nehezítették az eredményes képzést. A közoktatás átszervezése során az Iparrajziskola is az érettségit adó középiskolák sorába került, és ez természetesen együtt járt az elméleti órák számának növelésével, a szakórák csökkenésével. A Szépmûves Liceummá való átszervezés még csak kisebb veszteséget jelentett, de amikor 1950-ben Állami Mûvészeti Gimnáziummá, majd 1951-ben Képzõ- és Iparmûvészeti Gimnáziummá alakult az iskola, a szaktanumányokra szánt idõ már évfolyamonként tíz órára csökkent. Teljesen új tantervet kellett készíteni, hogy a lehetõ legjobban kihasználjuk a rendelkezésre álló idõt. A tanulók az alapfogalmak elsajátítása során ismerkedtek meg a reprodukcióval és a tárgyfényképezéssel, késõbb a portréra is sor került; de a terv a két leglényegesebb feladatként az emberábrázolást és gyermekfényképezést, más vonalon pedig a m?szaki és illusztrációs felvételek készítését szorgalmazta.

Emlékszem, ebben az idõben én is gyakran megfordultam a Török Pál utcában mint modell; rajtam gyakrolotak a tanulók. Miért mentél el végül mégis ebbõl az iskolából? Hiszen nemcsak a gimnáziumi tanulókat, hanem az esti tanfolyamok hallgatóit is nagy szeretettel tanítottad?

Az esti tanfolyamoknak rendkívül nagy jelentõsége volt az ötvenes évek elején; a vállalatok képesítés nélküli dolgozói itt szereztek meg a szükséges ismereteket. Itt tanult a többi között Keleti Éva és Fényes Tamás is. A felnõttek oktatása egyébként is mindig kedvemre való volt, mert olyan emberekkel foglalkozhattam, akiket valóban érdekelt a hivatás. Ezt a fiatalokról nem mindig lehetett elmondani… Valóban jól éreztem magam a gimnáziumban. Annak, hogy mégis elmentem, külsõ okai voltak. Akkoriban a végzett tanulókat az iskolának kellett elhelyeznie, ezért az új igazgató szocialista szerzõdést kötött a két fotóvállalat vezetõségével, de ezt a vállalatok belsõ létszámeltolódásra hivatkozva felmondták. A laboratóriumi dolgozók sorait a szakmunkásképzés keretében vizsgázott tanulókból kívánták kiegészíteni, felvételezõkre pedig nem volt szükségük. Az iskola számára ez meglehetõsen válságos pillanatokat okozott: egy évig szünetelt is az új tanulók felvétele. Az óraszám  csökkent, ezért fõfoglalkozásként a megduzzadt létszámú, szakmunkásképzõ  intézetben tanítottam; a gimnáziumban is megmaradtam azonban óraadónak. A szakosztályt Stross Lászlóné Barta Éva vezette tovább, munkatársai Langer Klára és Reismann Marian voltak. Jelenleg Kresz Albert a szakosztály vezetõje, a tanárok Keller Katalin és Tõry Klára. A gimnáziumi évek történetéhez még annyit szeretnék azért hozzátenni, hogy a fõiskola tervezetében lefektetett elveknek megfelelõen itt is megpróbáltam gyakorlati szakembereket bevonni az oktatás munkájába. Voltak, akik örömmel vállalták, így Járay Rudolf, Csörgeõ Tibor, Vadas Ernõ; pedig részükrõl ez komoly áldozatot jelentett. Az a csekély óradíj ugyanis, amit fizethettünk, nem kárpótolhatta õket a kiesõ idõért, nem honorálhatta a lelkiismeretes felkészülést.

A szakmunkásképzés ekkor már lényegesen különbözött a régi ipariskolai oktatástól. Hogyan lehetett ebbe a keretbe beleilleszteni a fényképész tanulók oktatását?

Ez részben már az én feladatom volt; új és nem is kicsiny feladat. Meg kellett reformálni a szakmunkásvizsga tervezetét: a szakma képviselõivel közösen megállapítottuk az új követelményeket, ezekrõl egy tájékoztatót állítottam össze, amit sokszorosítva eljuttattunk az érdekeltekhez. Értekezést írtam a szakosítás módszertanáról, késõbb összeállítottam az elméleti és gyakorlati oktatás tantervét, megírtam az iskola részére a tankönyvet.

Újra: a könyv. De a felszabadulás után elég hosszú ideig nem jelent meg könyved, a réginek sem készült újabb kiadása…

Ennek több oka is volt. Különösebb igény sem mutatkozott: a szakmán belüli igényeket kielégítették a harmadik kiadás még meglévõ példányai, az amatõr mozgalom pedig, érhetõ okokból nem nagyon fejlõdött közvetlenül a háborús pusztítás után. Azután a hivatalos szerveknél is volt egy olyan tendencia, hogy elsõsorban gyakorlati szakemberek írják meg a tapasztalataikat; a régi szakírókat nem nézték jó szemmel. Az ötvenes évek elején azonban, amikor a dinamikusan fejlõdõ ipar már egyre több, a fényképezés különbözõ területeit ismerõ szakembert igényelt, újra felmerült a könyv kiadásának gondolata. Azért is szükség volt rá, mert az intézményesített szakemberképzés nem tudott az igényekkel lépést tartani, és nagyon sok átképzõs tett szakmunkás vizsgát; többnyire lelkes amatõrök, akiknek szükségük volt valamiféle rendszerezésre, vezérfonalra. 1955 óta a Mûszaki Könyvkiadó jelenteti meg a könyveimet.

Emlékszem, abban az idõben nagyon sokan kerestek meg, ismeretlenül, hogy a szakmunkás vizsgára való felkészülésükben legyél segítségükre; ott ültetek esténként az asztalnál, különvéle jegyzetek között. De arra is emlékszem, hogy ezekben az években volt otthon téma a Petrõfi-daguerrotip is...

A Petõfi-kép ügyében maga Escher Károly keresett meg; be akart vonni a restaurálás munkájába. Néhány részletkérdésben konzultáltunk is, de vélgül mégsem kapcsolódtam bele a munkába; úgy éreztem, jó kezekben van a Petõfi-kép sorsa, nincs rám különösebb szükség.

Az utóbbi években, nyugdíjba vonulásod óta talán még több kiadásban, több könyved jelent meg, mint az azt megleõzõ idõszakban összesen. De az utóbbiakban már inkább mint társszerzõ, szerkesztõ voltál jelen. Ennek mi az oka?

A nyugdíj még nem jelent kényszerû nyugalmat; a gimnáziummal s a szakmunkásképzéssel sem szakítottam meg a kapcsolatot csak azért, mert a munkaviszonyom a nyugdíjazás miatt megszûnt. A könyvek száma is azért szaporodott meg az utóbbi idõben, mert jobban ráértem ezzel foglalkozni. Abban viszont, hogy újabban társszerzõkkel dolgozom, van némi önzetlen számítás, taktika is. Ahogy egész életemben a szakmai utánpótlás nevelésével foglalkoztam, szeretnék mint fotó-szakíró is utánpótlást nevelni: nagyon örülnék, ha minél többen megszerenék ezt a munkát, ha minél több szakember ébredne rá, hogy tudását, tapasztalatait közkinccsé kell tennie. Ezért vállalok szívesen lektorálást is, ha a fotó-könvekrõl van szó. Most fejeztem be a Fényképezés címû könyv kéziratát; ennek társszerzõje Hefelle József. Ennek a mûnek 1979-ben kell majd megjelennie. Azt, hogy ez után  mi következik – nem tudom. Pihenek kicsit. De lehet, hogy mire ez a könyv a boltokba kerül, már újra beleugrat valamibe a Műszaki Könyvkiadó.

A lap tetejére